Már csak egy hét, és kiderül, Borcsa néni melyik útvonalra és időszakra tudott helyet foglalni. Mi is ugyanolyan izgatottan várjuk a fejleményeket, mint ti!
Tudjuk, hogy egy hétnapos, hatéjszakás vándortábor nagy lépés – különösen telefon és folyamatos bejelentkezés nélkül. Aki még bizonytalan, vagy aggódik, hogyan fogja bírni a gyermeke (és ő maga) ezt a teljes digitális csendet, annak szívből ajánljuk Czibere Erika sorait.
Erika tavaly a 9 éves Danóért izgult egy hétig, és őszintén leírta, mit adott nekik ez a különleges „hírmentes” kaland.

„Anya, fogom én ezt a vándortábort bírni egy héten keresztül?” Ez volt Danó kérdése az indulás előtti este. Megnyugtattuk. Ha már kimegy a Keletibe a vonathoz, nagyot lépett előre. Őszintén bevallom, még úgyis voltak kételyeim, hogy kifejezetten vágyott ebbe a táborba, és nagyon bízom a gyermekemben. Kilenc évesen egy hét alatt 90 km túra a Mecsekben, zéró kommunikáció a szülőkkel, két táborváltás, azt eszi, amit kap… Hát?! Ez bizony nem csak egy kirándulás lesz, ez egy igazi próbatétel. A vonat pedig elindult, rajta a kisfiammal. Persze, cidris szülőként másnap már rongyoltunk is Pécsre nyaralni, hogy legalább a köztünk lévő km legyen kevesebb. A férjem szerint a teljes szeparáltság ellenére egész jól viselkedtem. Gondoltam, Borcsa úgyis hív, ha bármi probléma lenne. A hét végén egy továbbutazás miatt mi az utolsó táborhelyről hoztuk el Danót. És igen, odafelé úton az járt a fejemben, hogy csak egyszer kapjam vissza a gyermekemet egészben. Ehhez képest ott állt reggel makk egészségesen, ragyogó tekintettel, kezében egy saját maga által készített hatalmas szendviccsel. Úgy tűnt, mintha egy hét alatt nőtt volna 30 cm-t. „Anya, apa! Megcsináltam!” Micsoda elégedettség, micsoda büszkeség! A hazafelé úton szünet nélkül mesélt a közös kalandokról, a szuper csapatról, hogy mennyi minden szépséget látott, amilyet azelőtt még soha. A harmadik este pityergett ugyan egy kicsit, hogy hiányzunk neki, de kis segítséggel bátran túllépett a problémán. Számomra az igazi meglepetés csak otthon következett. A többször átpakolt hátizsákjából nem hiányzott semmi, és semmi olyat nem hozott haza, ami nem az övé. Sehol egy ismeretlen póló vagy zokni, és még a szennyes zsákot is használta. Mindent úgy csinált, ahogy megállapodtunk indulás előtt. Látványosan önállóbb lett saját maga ellátásában, és erre ő nagyon büszke is volt. Tudom, hogy ilyenkor a természet, a közösség és a kitartás mind-mind tanítómesterré válik, ugyanakkor Borcsa, Orsi, Miki, nem tudunk elég hálásak lenni, hogy ezt a mai világban már különlegesnek számító lehetőséget megadtátok a nagyfiúnknak. Ez a vándortábor nem csak emléket hagyott maga után, hanem rengeteg erőt és önbizalmat is a gyereknek, ami segíti majd egész életében.
Kaland volt, ami a javára válik.
Őszinte köszönettel:
Danó anyukája

